My secret.. / A titkom /

Belegondoltatok már abba, hogy milyen a halál küszöbén állni? Eddig még én sem. Eddig!

Körülbelül egy hónapja történt meg velem, hogy rákot diagnosztizáltak nálam. Azóta szinte ki sem mozdulok, persze már amennyire megtehetem. Idolként a betegség apró farkincáját sem mutathatom ki. Folyamatosan adagolják belém a "jobbnál-jobb" gyógyszereket, de én egyre csak rosszabbul érzem magam, de nem merem elmondani a srácoknak. Szeretnék még sokáig élni, de ez a sok munka kimerít. Elveszi az összes erőmet, amit a betegség elleni harcba kéne beleadnom. Vagy 20 kilót fogytam és a menedzser ki van akadva, így hízókúrára fogott, de általában az elfogyasztott étel nagy része ki is jön. A srácok már nem tudnak, hogy segíteni. Szegények éjjel-nappal fent vannak, hiába mondom nekik, hogy túl élem. A másik eshetőség, amiről nem beszélek velük, az a halál. Ezt csak egy titokzatos angyallal tudom megbeszélni, aki csak úgy a semmiből szokott megjelenni. A fiúk gyakran néznek hülyének, hogy magamban beszélek, pedig nem. Az én kis titkom neve Ann. Az angyalom.

A mai napom is totálisan átlagosnak tűnt. A srácokkal megreggeliztünk, kidobtam a taccsot, majd egy rakat gyógyszer után elmentünk a koncertre. Egészen eddig volt átlagos a napom. A koncert kezdetétől fogva émelyegtem és úgy éreztem, hogy helyben összeesek, de a kötelesség az kötelesség. Mosolyogtam, mit sem törődve a fájdalmaimmal, a problémáimmal. Úgy gondoltam, hogy nagy gond nem lehet, kibírom, de csak ezután jött a csavar! Fogalmam sincs, hogy került elém Tae, de megbotlottam benne és egy hatalmasat zakóztam. Bevágtam a fejem a színpad padlózatába és éreztem, hogy az ütés hatására keletkezett sebből kiserkent a vér. A srácok nem vettek észre. Tae rám nézett, de úgy gondolta, hogy nincs gond, mint eddig mindig most is felállok. Ám a fejem hasogatott és az eddiginél jobban kezdtem szédülni, majd, amikor a közönség hangos rémült kiáltásokba kezdett, végleg elsötétült minden.

A fiúk hangos sikolyokra kapták fel a fejüket és lassan abbahagyták a táncot, majd egyesével vették észre a földön heverő Jungkookot. Hirtelen oda lett minden, amiért dolgoztak aznap, odalett minden, amit megszereztek. Számukra is ott tört meg az élet. Lerogytak az éllettelenül fekvő test mellé és zokogni kezdtek. Próbálták életre kelteni, rángatták, üvöltöztek, ordibáltak, de a tömeg sikolyai hangosabbak voltak, mint a fiúk hangja. Senki sem hallotta őket, a segélykiáltásaikat. Tae sírt a legjobban, mert úgy gondolta, hogy miatta történt az egész, mert ő volt rossz helyen és ha nincs ott akkor Jungkook sem esik el, de ez már mit sem jelentett ebben a helyzetben. Namjoon őrjöngve rontott a statiszták közé és hadarta el, hogy jöjjenek azok az emberek, akik igazi segítséget tudnak nyújtani. Namjoon kérésére előkerült a menedzser, aki a sok semmittevő közül végre tett is valamit. Ám annyira szívtelen volt még ő is, hogy a srácokat nem engedte Jungkookkal. Táncolniuk, énekelniük kellett. Csinálni kellett a show-t.

Egy öltözőben ébredtem fejemen hatalmas fehér kötéssel és Ann-nel.

-Hol vannak a srácok?-kérdeztem, mintha ez normális lenne.

-Még szerepelnek. A fanok aggódnak érted.

-Aggódhatnak. Úgyis elpatkolok.

-Ne légy ilyen negatív Jungkook! Nem fogsz meghalni!

-De megfogok és ezt te is tudod.

-A srácok elmondták, hogy beteg vagy.-váltott témát Ann.

-Kit érdekel? Már nincs mit veszítenem. Hullik a hajam, vézna vagyok, nem tudok enni, nincs erőm. Soroljam még?

-Mindent tudok Jungkook, hisz' veled élek.

-Tudom.-sóhajtottam, majd csendben vártam.

-Jól vagy Kookie?

-Persze.

-Átvérzett a kötés!-szólt Tae.

-Hozok másikat!-Indult el NamJoon.

-Hagyjátok srácok, majd a doki.-szólalt meg Ann, de őt senki sem hallotta. Csak én.

Nem is telt el 2 perc, de a kobakomon a kötés már másik volt. Nagyon fájt, ahogy a srácok boncolgatták a kötést a fejemen, de mit tehettem volna? Segíteni akartak és ez egyedül már nem menne.

-Fáradt vagyok!-szólaltam meg csendesen.

-Akkor pihenj le.-Kezdte el a kanapét rendezgetni Yoongi.

-Nem úgy.-Erre mindannyian értetlenül néztek.-Hagyjatok meghalni srácok. Belefáradtam már a küzdelembe és teljesen legyengített. Én nem bírom már ezt a kínzást. Hogy akarja bárki is, hogy felépüljek, hogy ha csak kínoz mindenki?

-Jungkook! Ne kezd el megint! Ezt már megbeszéltük! Senki sem hagyja azt, hogy meghalj!

-A menedzserünk mégis arra hajaz! Srácok nem látjátok, hogy megfog ölni? -Pattantam fel hirtelen, de majdnem el is estem ám ez nem zavart meg a mondanivalóm kiordibálásában.

-Jungkook maradj csöndben és pihenj!-Intett le Yoongi nemes egyszerűséggel, mintha minden így lenne tökéletes, de már nem tudtam vitatkozni, mert elfáradtam. Lehuppantam a székbe, amin eddig foglaltam helyet és mély levegőket vettem. Szemeim egyre jobban ragadtak le, de még egy utolsó szót eltudtam ejteni.-Sajnálom.

A srácok ijedten kezdtek el rohangálni, rángatták Jungkook-ot, de az őrült maknae nem reagált semmire. Ő már egy másik világban volt és jól érezte magát.

Amint kinyitottam szemeimet megkönnyebbülten vettem egy nagy levegőt és kisétáltam a lakásból. Elmentem futni, majd megreggeliztem. Ezután pedig meglepődötten álltam a mosdóban és magamat figyeltem a tükörben. Nem kellett hánynom. A lakásban bolyongtam és nem tudtam mit kezdeni magammal. A srácokat sehol sem találtam és Ann sem jelentkezett egyhamar. Ám az én kis titkomra nem kellett sokat várnom.

-Szia Jungkook! Örülök, hogy itt vagy!-Mosolygott rám kedvesen és odalépkedett hozzám egy ölelésért. Nagyon meglepett, amikor tényleg érezhettem érintését, de ekkor még mit sem sejtettem.

A napomat Ann-nel töltöttem és felszabadultnak éreztem magam. Kérdezgettem Ann-t, hogy merre vannak a srácok, de ő csak annyit mondott, hogy otthon és amikor megkérdőjeleztem őt, mivel én sehol nem láttam őket, akkor azt mondta, hogy a szüleiknél vannak.

A nap hamar eltelt és semmi bajom nem volt, nem fájt semmim és nem éreztem fáradtnak sem magam, olyan voltam, mint egy hiperaktív kisgyerek. Ann elköszönt tőlem a dorm ajtaja előtt, majd nemes egyszerűséggel eltűnt. Ismét a magányos házban voltam, egyedül. Lehuppantam a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t, de nem sokáig néztem, mert elaludtam.

-Jungkook kelj fel! Kérlek kis angyalom! Te nem halhatsz meg!

-Kookie! Kérlek! Nem akartam, hogy eless! Sajnálom!

Hangokat hallottam és a kezemet hirtelen nedvesség öntötte el. Nem tudtam miért, amikor felébredtem egy álomnak könyveltem el, amit Ann is megerősített.

Napok teltek el, de a srácok még mindig nem kerültek elő és feltűnt, hogy rajtam kívül és Ann-en kívül egy árva lélek sem tartózkodik ezen a helyen. A hangok sem múltak el és mindig éreztem azt a furcsa nedvességet, de ha megérintettem a kezem, akkor sosem volt nedves. Furcsa volt minden, ami történt velem, de Ann mindig megnyugtatott.

Már hónapok teltek el és Ann nyugtató szavai sem voltak már nyugtatóak.

-Hol vannak a srácok?-vontam kérdőre.

-Mondtam már Kook, hogy a srácok a szüleiknél vannak.

-Nem lehetnek! Ilyen sokáig nem! Kizárt! Koncertjeink vannak!

-Kook! Figyelj rám! Csak egy nap telt el!-nevetett, de én láttam, hogy valami sántít a dologban.

-Nem hiszem el! Mindig más hangokat hallok!

-Álmok!-forgatta unottan szemeit.

-Jungkook ne halj meg! Szeretlek Kicsikém! Kérlek kelj fel, sajnálom, hogy rossz helyen voltam! Az állapotát nehezen, de stabilan tudjuk tartani. Döntsenek, hogy mi legyen vele, hogy ha esetlegesen meghalna. Nem hagyhatsz itt minket! Ezeket hallom érted? Ezek nem álmok és akkor hozzájönnek azok, hogy a kezemet nedvesnek érzem sokszor, de amikor megérintem olyan száraz, mint a sivatag! Nekem ne mond, hogy ez csak egy álom!-ordítottam vele.

-Jungkook higgadj le!

-Nem! Amíg nem tudom az igazságot!

-Ülj le!-utasított, én pedig készségesen helyet foglaltam.-Meghaltál.-hangzott el a végítélet.

-Nem! Akkor nem hallanám a hangokat!

-Jungkook. Gépek tartanak életben.

-Nem úgy néz ki!-Nem tudtam eldönteni, hogy melyik is a valóság, az amit látok vagy az amit nem?

-A testedet gépek tartják életben a valóságban, ez egy másik valóság, ahol a gondtalan lelked van.. Jungkook! Mi van veled?-kezdett kiabálni Ann.

Szemeim fennakadtak és szívem rettenes módon lassulni kezdett, majd abba hagyta a szorgos munkálkodást. Teljes testemben remegtem, majd a semmiből jött egy hatalmas ütés, ami mellkasomat érte. Szemeim kipattantak és hirtelen visszatértek a fájdalmaim, a fáradság, a hangok, amiket hallottam, gépek sípolása, zokogás hangjai, nedvesség a kezemen. Minden, amit eddig csak álomnak hittem. Szólongattak, a kezemet fogták, rázogattak, de csak zokogni tudtam. Hangtalanul zokogtam. A fájdalom az egész testemet marcangolta és nem a betegség fájdalmai, hanem hogy milyen rossz is volt a halál, amikor senki sem volt velem, csak én. Inkább fájjon, inkább legyenek problémáim, kínozzanak, csak ne legyek egyedül! Ann. Soha nem fogom már látni valószínűleg, ahogy megszűnt a másik világ, úgy tűnt el ő is.

Hónapokkal később Jungkook betegsége ellenére még keményebben dolgozott, egy percig sem hagyta, hogy teste és lelke elfáradjon. Kiélvezte az élet apró örömeit és lassacskán, de annál biztosabban küzdött a betegség ellen és nyerésre állt.

Az utcán baktattam fülemben a fülhallgatómmal és mosolyogva hallgattam a számainkat. Igen még ilyenkor is fejben a koreográfiákat tanultam, hogy a legtökéletesebben tudjam visszaadni a rajongóimnak az elvesztett időt. Miközben sétáltam figyelmetlenségemben megbotlottam egy kiemelkedő járda darabban és összecsukott szemmel vártam a zuhanást, amit a legutóbbi elesésem magával hozott. Most nem történt meg. Igaz, hogy úgy néztem ki, mint egy kilapított béka az úton, de legalább most nem történt semmi, éltem. Lassan, bár annál több fájdalommal igyekeztem felkelni a placcról és akkor egy édes hang szólt hozzám. Egy túlságosan is ismerős csábító, de hazug hang. Ez nem lehetséges!

-Segíthetek? Láttam ahogy kiterültél.-szólt hozzám és apró tenyerét az orrom alá dugta.

Meghaltam volna? De hát az nem lehet! Vagy már észre sem veszem?

-Hahó?-integetett az arcom előtt. Megráztam a fejem és felnéztem a hang tulajdonosára.

-Ann?-Állam azonnal a földet seperte és könnyeim eláztatták az arcomat. Meghaltam. Hiába harcoltam.

-Hé! Mi a baj?-guggolt le mellém.

-Meghaltam?-néztem rá hatalmas könnyáztatta szemekkel.

-Nem.-nevetett.-Csak elestél.

-De akkor miért látlak még most is téged?

-Mert összefutottunk miközben elestem?

-Te tudod ki vagyok?

-Igen tudom. Jungkook vagy, de ki ne tudná? Világsztár vagy!-kacagott.

-Akkor még sem haltam meg?

-De akkor te miért vagy itt? Azt hittem csak akkor vagy velem, ha meghaltam, vagy akkor ha nagyon beteg vagyok és mellesleg hazudtál nekem!-álltam fel gyorsan és letöröltem a port a ruhámról.

-Sajnálom Jungkook. Nem tudom miről beszélsz!

-Ne hazudj!-emeltem fel a hangomat.-Minden nap elhitetted velem hónapokon keresztül, hogy élek, miközben csak abban a semleges világban éltem, a valóságban már csak kibaszott gépek tartottak életben.

-Jungkook engem is gépek tartottak életben, de akkor sem tudok semmi ilyesmiről. Nem ismerlek, csak annyit tudok rólad, hogy a BTS tagja vagy és sztár vagy.

-Te nem emlékszel semmire?-néztem rá furcsán.

-Mire kéne emlékeznem?

-Hónapokig együtt éltünk ezen a világon és te voltál az én angyalom, akit csakis én láttam és senki más. Azután meghaltam, vagyis még a testem élt, de én a más világra kerültem. Ott is hónapokat töltöttem és te is ott voltál és azt mondtad nekem, hogy élek, hogy nincs más világ csak az amiben mi ketten vagyunk.-a lány ijedten meredt maga elé és most rajtam volt a sor, hogy a kezemmel az orra előtt integessek.

-Hahó? Mi a baj?-néztem ijedten. Csak most eszméltem rá, hogy a másvilágban élt hónapjaim alatt is lehetett az agyam szüleménye az egész.

-S-semmi.-motyogta és elindult, de már nem hagyhattam annyiban. Csuklója után nyúltam és visszarántottam. Ijedten tekintett rám, szemei épp olyan könnyesek voltak mint az enyéim.

-JK!

-Ann!

Mondtuk ki egymás után az általunk használt beceneveket, majd testeink egy ölelés keretében összefonódtak. Hosszasan öleltük egymást az utca kellős közepén, könnyes szemekkel és érzelmekkel teli.

Hiába haragudtam rá annyira, amiért megvezetett, muszáj volt elnéznem efelett, hiszen az én titkomat, az angyalomat mindig is szerettem és mint kiderült Ő is azért tartott maga mellett, mert túlságosan megszeretett és nem akart elengedni, nem akart egyedül maradni. Ám amikor engem újraélesztettek, illetve rohamom volt, kiragadott az élet a halál mocskos karmai közül és többé nem láttam Ann-t egészen a mai napig. Hónapokkal később kiderült, hogy ő is épp olyan beteg volt, mint én. Csak ő már jóval több ideje volt gépeken és amikor én először lettem rosszul és újra kellett éleszteni, akkor látott meg és onnantól kezdve láttam én is. Az is kiderült, hogy amikor engem visszahoztak, akkor őt is visszahozták és mindennek a tetejében a mellettem lévő szobában volt. Most, hogy már mindenre emlékszik és elsimíthattuk a dolgokat köztünk és a magánéletünkben, illetve én a nyilvánosság előtt, most már boldog párt alkotunk és boldogabban élünk a halál karmai közül megmenekülve, mint ezelőtt, amíg az életünk teljes biztonságban volt.